Az 1973-ban keletkezett Virágos katona című regény először az 1976-ban kiadott Latroknak is játszott című kötetben jelent meg.
  A címadó szereplő, a Virágos katona a történet „vivő-metaforája”, akinek komoly arca mögül sugárzó mosolyának titkát fejti meg és alkalmazza életcselekvéseiben a regény narrátora, a pásztoroktól származó citerás, Rojtos Gallai István, a kívülállás boldogságát és a bukás glóriáját bemutatva.
  A regény térideje látszólag könnyen felvázolható: a szereplők szinte ki sem mozdulnak Szenttamásról, a bácskai faluból. Aki elmegy az óceánon túlra szerencsét próbálni, kiábrándultan tér vissza. Ebbe a magába szűkült világba érkezik a regény kezdetén, a Monarchia idejében Krebs molnár családostól. Lánya, Rézi realista életfilozófiája révén tartja egyensúlyban környezetét, a titok értőjeként, beavatottként vezeti át a később házastársává előlépett Rojtos Gallait és családját a háborúkon, a második világháború végéig.
  Amikor Gion regénye megjelent, nagyon sok értelmező figyelmét az ún. „valóságeffektusok” (Roland Barthes) kötötték le. A családtörténet dokumentumait, a folklór feltörését, a társadalomrajzot, a falukrónikát, a „sűrű bácskai élet” rajzát méltányolták. Gion kétségtelenül sokféleképpen kelti föl a valószerűség érzetét, ám végzetes hiba volna művét egy bácskai falu szociográfiai ihletésű ábrázolásaként fölfogni. Eszközei ugyan olykor kifejezetten a klasszikus történeti realizmus kellékei. Az elbeszélő pontos beszámolót ad a falu nemzetiségi viszonyairól, földrajzi és életmódbeli jellemzőiről. A sok-sok részletben ott a tárgyszerűség, s mégis mintha idegen tájon járnánk. Éppen a realista regény otthonossága, biztonságérzete hiányzik. Első látásra úgy tűnik, a szereplők is valamilyen társadalmi típust mutatnak be, az olvasó azonban gyorsan rájön, hogy e szociológiai szempontoknál fontosabbak az alkati-mentalitásbeli meghatározók. A hősök kiszámíthatatlan, olykor félelmetesen szokatlan tettei is arra vallanak, hogy a cél nem a valóságanalógia megteremtése, Gion prózája nem akarja mindenáron szimulálni a valóságot. Talán a kocsmai verekedés példázza legjobban, hogy még a vérbeli eseményepika is csak ürügy valamely létfontosságú probléma kifejezésére. „Csorba János tüdőbajos volt, és ő még annyira sem vette komolyan az életet, mint a többiek ott a Zöld utcában” – olvashatjuk egy helyen, s érezzük, hogy ennek a Csorba Jánosnak nem Váry Jánossal, a földesúrral van baja, talán még csak nem is a betegségével, hanem az egész – elfuseráltnak látott – emberi létezéssel. Krebsnek, a sváb molnárnak elege van a magyarokból, „mert valamennyien hasonlítottak Csorba Jánosra, egy kicsit mintha valamennyien tüdőbajosok lettek volna, akiknek nem érdemes komolyan venni az életet.” Krebs mondata nyilvánvalóan nem szűkíthető le valamely felületes nemzeti sztereotípia megállapításra.
  A Virágos katonában a mítosz, a legenda válik a regény szemléletének és világképének kifejezési formájává, s a képzelet hatalmába vetett megújult bizalom a realitás és a fikció közötti szembenállás megszűnéséhez vezet. Nem olyan hatalmas az elképzelés, hisz Szenttamás nem olyan mitikus méretű, ám világjelkép ez is, az „emberi magárahagyatottság szimbóluma” (Ferdinandy György). Viszont „Ennek a világnak van tragédiája, de nincsen mítoszteremtő ereje. Gion Nándor mondanivalója időhöz és helyhez kötött: a maguk bajába bonyolódott szórványok nem látják, mi sorsukban az általános, emberi.” Monda- és mesemotívumokat, eposzi elemeket lehet ugyan emlegetni, s még a naturalisztikus jeleneteknek is (Németh László szavaival) „mítoszi csóvájuk” van, Gion azonban visszafogottabb a mágikus realizmusra jellemző szövegformáló eljárásokat illetően, s a mű által fölvetett létértelmezés sem tágítható oly mértékben.
  Az analogikus tudat, a dolgok, létezők közötti nyelvi-retorikai kapcsolatteremtés és képiség a Virágos katona letagadhatatlan sajátja, hiszen a címben is kiemelt vezérmotívum olyan erőteljesen szövi át a regényt, hogy valóban a legfontosabb jelentéstartalmak kapcsolhatók hozzá. Csak a metaforikus szerkezet segítségével adható magyarázat a szöveg bizonyos részeire.
  Látjuk, Gion regénye sokféleképpen tesz eleget a metaforikusság követelményének: a szövegben nagyon sok helyi metafora található, a metaforák sorokat, láncokat alkotnak, s arra is akad példa (a szerb lovasok karácsonyi száguldozása, Gallai és Török Ádám nagy rohanása a befagyott folyón), hogy egyetlen metafora vagy metaforikus szerkezet sem található, az eseménysornak mégis többletjelentése van. Ez az elbeszélői módszer azonban nem hatja át a mű egészét. Gallai háborús megpróbáltatásainak a bemutatása pedig éppen azt a vizionáló látásmódot nélkülözi, amelyhez egyébként Gionnak igen jó érzéke van. A mű 10. fejezete így meglehetősen oktató célzatúra sikerült.
  Elgondolkodtató, hogy Gionnál – a dél-amerikai (mágikus realista) regényekhez képest – hiányzik az olyan tevékenységek leírása, mint a szerelmi vagy fekete mágia, az alkímia, a boszorkánykodás vagy éppen jövendölés. Igaz, itt is van egy (kártya)jós, a vándorcigányokkal élők, barlangokban lakó Szentigaz, aki a hamiskártyázásra tanítja meg Gallait. Eredet-kereső, eredetet fetisizáló műnek sem mondható Gion regénye, noha a második fejezetben utalás történik a citerás őseire.
  A sokféle hiány után azonban egy nagyon jelentős egyezésről kell beszélnünk: az elbeszélés, a történetmondás öröméről, a beszédében élő hős kitüntetett szerepéről. Az is igaz, hogy nem tipikus én-elbeszéléssel van dolgunk. A hang mindvégig Gallaié, a látószög azonban olykor még akkor is távolít a személyességtől, ha nyelvtanilag első személyű az elbeszélő. Az első huszonnyolc oldalon például Gallai mint szerzői elbeszélő elmondja, Krebs hogyan látja Szenttamást, milyennek tartja a magyarokat. Csak az első fejezet végén derül ki, hogy amit Gallai Krebsről elmond, azt majdani feleségétől, Rézitől tudja („később nevetve mesélte el ezt nekem”). Perszonális elbeszélést igazán csak a második fejezettől kapunk. Ekkor világosodik meg az is, hogy az elbeszélés ideje jóval későbbi, mint az elbeszélt időtartam. (Gallai egy 1931-es házasságlevelet talál, a történet viszont a századfordulón kezdődik és 1920-ig tart.) A továbbiakban két alkalommal is megszólal egy 3. személyű narrátor (a 6. fejezet elején a szenttamási svábok tanácskoznak: mi legyen gyerekeikkel a német tanító halála után, s a 9. fejezetben Krebsék beszélgetnek a verbászi evangélikus lelkésszel), aki kizárólag olyasmiről tudósít, amit Gallai nem ismerhet, mert az álmodozó citerás fiú nem lehetett jelen. A nézőpontok és beszédhelyzetek ravasz trükkjei is azt bizonyítják, hogy nem valami spontán, folklór emlékeket idéző mesélőkedvről van szó. A kritika ugyan gyakran emlegeti a Virágos katonával kapcsolatban a mesét, a narráció tüzetesebb vizsgálata viszont nem igazolja a mese vagy a pikareszk elbeszélő formáihoz való reflektálatlan visszatérést. Ezért is találó Márkus Béla megállapítása: „az előadásmódhoz nem kapcsolódnak a közvetlenség, a meghittség emberi értékei. (...) Személyesség az elbeszélő formában, elidegenítési szándék a mondanivalóban.” Ez a távolító-elidegenítő módszer azonban nem vonja kétségbe azt a tényt, hogy a történetelvűség, történetszerűség, olykor az elbeszélés fölgyorsított ritmusa a Virágos katona egyik szembetűnő sajátossága – a szereplő, a jellem történetnek való alárendelése nélkül. A Virágos katona szövegformáló eljárásai arra mutatnak, hogy Gion nagyon tudatosan kísérletezik az elbeszélés funkcióival. Elbeszélője a narratív lendület különféle változatait (kivonatos elbeszélés, jelenet, leírás, ellipszis) használja föl. Gallai visszaemlékezik életére, ám olyan visszatekintő technikát követ, amely eltér az első személyű narráció klasszikusnak tekinthető modelljétől. Gallai ugyanis későbbi nézőpontból rekonstruálja élete korábbi menetét, azonosul korábbi önmagával, s nem a már valamiféle távlattal rendelkező bölcs szólal meg. Láttuk, a narráció lényegében nincs összhangban a lírai, mesei (vagy csak annak hitt) életanyaggal. Különös feszültséget hoz a nyelv is, amely meglepően leegyszerűsített, mindenféle barokkos szerkezetet nélkülöz.